Ambrus Dávid: Egy téli napon
Karácsony előtti hideg nap volt aznap.. A festő, ki legutóbbi heteit, hónapjait házában berendezett műtermében töltötte, kinézett az ablakon.. Kíváncsi volt mi történik a szabadban, ahol mostanság nem járt. Nyirkos, hideg délután volt. A szabó éppen akkor zárt, munkája nem igen akadt.. Az utca túloldalán cselédek siettek, a fagytól vörösen izzó kezükben vizes vödröket cipeltek.. Hideg volt aznap, a nap csak halványan derengett az égbolton, tényleges meleget nem adott. Köd szállt a városra, a körvonalak elmosódtak. Hirtelen egy diákokból álló csoport tűnt fel. Hangoskodtak, mulatoztak, biztosan a közeledő szünet miatt voltak lelkesek, vagy fiatalságuknak örültek. Lehet hogy már sejtettek valamit az idő múlásával kapcsolatban. A fiatalság sajnos mulandó, tűnő dolog, utána már csak az öregség vár a megfáradt emberre majd a halál.
A mester kilépett házából, tüdeje megtelt azzal a hideg, téli levegővel, ami kiszívta az emberek energiáját. Ekkor már senki sem lézengett az utcán. Merre induljak?- kérdezte magától. A régi emlékek útján indult, azon az úton, amelyiken sokszor sietett fiatal diákéveiben. Akkor még fiatal volt, nem látszottak rajta az idő jelei. Mostanság már bajsza is őszült, ráncok is átformálták fiatalon jóképűnek mondható arcát. Az idő múlt, s ő csak céltalanul haladt előre, s előre. A színek kezdtek sötétülni, a nap már lebukott, a levegő még hidegebbnek tetszett. A gondolatok kusza rendszere cikázott agyában. Feleségére gondolt, majd régi szerelmére, akit nem vehetett feleségül, az anyagiak nem engedték. Pedig szerették egymást, sok-sok boldog órát töltöttek együtt a nyár izzó óráiban, a fák alatt keresve menedéket a hőség elől.
A dolgok megváltoztak, ő megnősült, s dolgozott szakadatlan. Időt, s energiát nem sajnált műveinél. A tökéletességre törekedett, habár életében ez nem valósult meg. Feleségében kedvét nem lelte, s ő is inkább más férfiaknál kereste a boldogságot. Az élet kegyetlen!- gondolt bele. A pénz az oka, gondolta, a pénz, meg a társadalom. Nem volt zsugori, de sajnálta hogy az anyagiak szabtak határt meg nem valósult házasságának. Talán az idő gyors múlásánál is jobban foglalkoztatták ezek a dolgok. De már jó ideje nem járt emberek között, megkímélte magát a csalódásoktól. Régen kávézókban kereste művészek társaságát, de már azok az idők is elmúltak. Megnősült, öreg lett, s munka is akadt bőven.
Hirtelen fáradtnak érezte magát. Leült egy sarokban, s a múlt tovább kísértette. A sötétség, s a hideg vette át az uralmat, az amúgy sem fényes délután felett. Szerelmét látta maga mellett, ahogy rá mosolygott, s gyönyörű kék szemeibe nézve elfeledett minden gyötrelmet. Mozdulni akart, ettől a vágyképtől, de végtagjai nem engedelmeskedtek neki. Az idő markában tartotta, s bénává tette.
Másnap reggel halálra fagyva találták a művészt, akit a gondolatai taszítottak halálába.
